Hangszerek
Fafúvósok
Fuvola
A fuvola mai formája Theobald Böhm német fuvolakészítő 1832-ben
megkezdett munkásságának eredménye. A lyukakat pontosan a hangok tiszta
megszólaltatásának megfelelően helyezte el, ami nem egyezett
szükségképp az ujjakkal fedhető helyzettel. A hangerő növelése
érdekében megnövelte a hanglyukakat, és a játék megkönnyítésére
billentyűrendszert dolgozott ki. A belül kúpalakú fejtől eltekintve - a
telt és világos hangzás érdekében - henger alakú formát adott a
fuvolának. Bár eleinte a többi fafúvóshoz hasonlóan fából készítették,
ma már 65-70 cm hosszú, fémből készült hangszer. A mesterhangszerek
gyakran valamilyen ezüstötvözetből, sőt színezüstből vagy színaranyból
készülnek. Mély hangjai halkan szólalnak meg, középen kitűnő
dallamjátszó hangszer, felső hangjai pedig áthatóak és fényesek. Ez a
legfürgébbnek tartott fafúvós.
Oboa
Furata kúpalakú, hangteste leggyakrabban keményfából (puszpáng-, ében-,
illetve vadkörtefából) készül, enyhén szélesedő tölcsérrel. Hangjának
jellegzetes színét az adja, hogy a levegő egy nádból készült fúvókán át
jut a hangszer testébe. A fúvóka két, egymással szembe fordított
nádnyelvből áll. A két nyelv között nagyon kicsi rés keletkezik, ezen
kell átpréselni a játékosnak a levegőt. Fizikai értelemben ez az
oboajáték legnehezebb és legfárasztóbb része. Az oboa szólamának
kialakításakor arra is ügyelnie kell a zeneszerzőnek, hogy a játékosnak
legyen ideje pihenni.
Klarinét
A klarinét körülbelül 70-80 cm hosszú, általában puszpáng- vagy
ébenfából készült hangszer. Az alsó végén tölcséralakban kiszélesedik,
ami hangfogóul szolgál, míg felső végére szimpla nádnyelvet tartalmazó
fúvóka illeszkedik. A nád rezgése adja meg a klarinét hangjának
alaptónusát. Általában 13 hangnyílással van ellátva, amelyek közül
nyolcat a játékos az ujjaival fog be, míg a többit a billentyűk
segítségével tud kinyitni, illetve befedni. A hangszer megfújása
viszonylag könnyű, de a hangszer szerkezete, billentyűrendszere
rendkívül bonyolult. A fogások megtalálása hosszas gyakorlást igényel,
de az összetett mechanika nagyon fürge, mozgékony játékra ad
lehetőséget. A klarinét gyorsasága megközelíti a fuvoláét.
Hangterjedelme óriási. Éppen ezért képes kísérő feladatok ellátására,
de akár nagy ívű melódiák megszólaltatására is.
Szaxofon
Eredete a többi fafúvós társáétól eltérően nem ókori gyökerekre
vezethető vissza, kialakulásáig "csupán" kb. 150 évet kell
visszautaznunk a múltban. Így a szaxofon az egyik legújabb a hangszerek
birodalmában. A szaxofon egyesíti magában a fuvola oktávoló rendszerét
a klarinét fújástechnikájával. A fogáshelyek - éppúgy, mint a fuvolán -
mindkét oktávban ugyanott vannak, ami mérhetetlenül könnyebbé teszi a
klarinétnál, a náddal való megszólaltatás viszont a klarinét
könnyebbsége a fuvolával szemben. Másik oka a kedveltségének a gyönyörű
hangszíne, amely bizonyos mértékig a klarinétra emlékeztet, ám ennél
egy kicsit ércesebb, és rendkívül gördülékeny lágysággal is
megszólaltatható. A szaxofon úgynevezett nyelvsípos, keverék fafúvós
hangszer: az oboa kúpalakú furatához a klarinét szimplanádas fúvókáját
társítja. Annak ellenére, hogy rézből készül, fogástechnikája folytán a
fafúvósok családjához szokták sorolni.
Fagott
A fagott neve az olasz fagotto szóból származik, ami fanyalábot jelent,
mivel szétszedhető hangszerről van szó, és részei egymás mellett egy
fanyalábhoz hasonlítanak. Kitalálója Afranio kanonikus volt a XV.
század Ferrarájában. Mint ahogy a megszólaltatása, a fagott készítése
sem egyszerű folyamat. Közel három méter hosszú csövét, amely általában
juharfából készül, U-alakban meghajlítják, mégpedig úgy, hogy az egyik
szárny hosszabb legyen a másiknál. A hangszer tölcsére a hosszabbik
szárny végén található és felfelé néz. Egy S-alakú vékony fémcső
merőlegesen csatlakozik a rövidebbik szárny felső végéhez. Ehhez a
fémcsőhöz illeszkedik a kettős nádnyelv, amely ugyanolyan, mint az oboa
kettős nyelve, csak valamivel nagyobb nála. Valójában ez a hangszer nem
más, mint az oboának a basszusa. A modern billentyűrendszereknek és
egyéb módosításoknak nem sikerült megőrizniük a fagott különleges
hangzását, ráadásul játékmódja így is elég kényelmetlen maradt.
Rézfúvósok
Trombita
A trombita csöve hosszának nagy részében henger alakú, utolsó
negyedében tölcsérré szélesedik. Három szelepe nyomóventil, ellentétben
a kürt forgószelepeivel. B-ben hangolt, de hangolása a csőrendszer
módosításával A-ra, illetve C-re változtatható. Hangja hajlékony, tág
terjedelmének egészén belül fényes és telt. Hangszíne a tölcsérbe
helyezett különböző tompítókkal (szordínó) módosítható. A kúpalakú éles
tompító átható, sötét, a hus-hus tompító lágy és zümmögő hangot ad a
hangszernek. Mindent egybevetve a trombita hangszín-lehetőségekben a
zenekar valamennyi hangszerénél gazdagabb, de ennek kiaknázása főképp a
könnyűzene és a jazz területére korlátozódott.
Szárnykürt
A jelzőkürtök (szaxkürtök) családjába tartozik, csöve kúpalakú, hangjuk
vivőereje nagy, de a trombiták ragyogása nélkül, hangterjedelmük
körül-belül azzal megegyező. A hangszer kizárólag B-hangolásban fordul
elő. Középső regisztere kifejezetten szép, telt, ugyanakkor lágy
hangszínű. A szárnykürt a fúvószenekarok dallamjátszó hangszere.
Vadászkürt
A zenekarban általában használt hangszer a kettőskürt, amely valójában
két egybeépített kürt. Szűk és nagyon hosszú csöve végén tölcsérré
szélesedik. Négy szelepe közül hármat, a trombitához hasonlóan, a
kromatikus skála megszólaltatásához használnak, de nem nyomással, hanem
forgómozgással működnek. A negyedik szelep a csőrendszer egy különösen
hosszú szakaszát nyitja meg, mélyebb kürtre változtatva így a hangszert
- ezért hívják kettőskürtnek. A hosszabb szakaszt meleg, sötét
hangzások, a rövidebbet fényes, magas hangok megszólaltatására
használják. Így a kürt parázsló hangszín-függöny és fényesen felvillanó
hangzás teremtésére egyaránt alkalmas. A tölcsérbe helyezett jobbkéz a
hangmagasságot és hangszínt egyaránt módosíthatja. Ha a tölcsért
felemeljük, lágy, fémes, de átható hangot kapunk. Szordínót a kürtösök
ritkán használnak. A kürt F-ben hangolt transzponáló hangszer.
Harsona
A harsona csövének mintegy kétharmada henger alakú, azután szélesedik
tölcsérré; hangja zengő és súlyos. A felhangsoron kívül eső hangok a
tolócső mozgatásával szólaltathatók meg. A tolócső folyamatos
mozgásának eredménye a hangszerre jellemző glisszandó. Tompítói a
trombitával azonosak. A harsona C-hangolású. A zenekarbeli alaphangszer
a tenorharsona. Gyakran szükséges emellett a mélyebb hangok
megszólaltatására képes basszusharsona, ezért a játékosok többsége
toldalékcsövet használ, amely a csőrendszert a mélyebb hangok
megszólaltatására többletszakasszal toldja meg. Készültek tolócső
helyett szelepes harsonák is, ezeken azonban elveszett a hangszer
fenséges hangzása, így nem váltak széles körben népszerűvé.
Tenorkürt
Ez a hangszer a fúvószenekar csellója. Szerepe: mint dallamhangszer
részint erősíti a szárnykürt szólamát, másrészt mint önálló
dallamjátszó hangszer is szerepet kap - főként a triós formájú művek
trió részében. De igen fontos a szerepe a szépen szerkesztett
ellenszólamokban is. Háromventiles, ritkábban négyventiles, B-hangolású
hangszer, szólamát violinkulcsban írják. A tenorkürt technikailag
meglehetősen fürge hangszer, de jellegének a kantilénás (kísérő)
dallamok jobban megfelelnek. Fúvószenekarokban általában egy vagy két
ilyen hangszert használnak.
Tuba
Több hangszercsoportba tartozó, mélyebb hangú rézfúvós hangszerek
gyűjtőneve. Eredete egészen az ókori Rómába vezethető vissza. Ott
szélesebb menzúrájú, mélyebb hangú hangszer volt. A szó a latin
nyelvben csövet, trombitát jelent. A római lovasság jelzőhangszere. A
tuba a legmélyebb rézfúvós hangszer. Különböző méretben és
hangterjedelemmel, különböző számú szelepekkel készül. A tubának az a
híre, hogy afféle zenei elefánt, holott hangja nem szükségképp lomha,
játszhatunk rajta könnyedén és fürgén is. A tubák többségének csöve
kúp-, fúvókája csészealakú.
Ütőhangszerek
Ütőhangszer minden olyan instrumentum, amelyet ütéssel szólaltatunk
meg, akár kézzel, akár valamilyen eszközzel. Valamennyi zenekultúrában
helyet kap, némelyikben a zenei kifejezés uralkodó, egyik-másikban
egyetlen formája. Az ütőhangszerek két csoportra oszlanak: idiofonok és
membranofonok.
A modern zenekarok mindkét csoportból tartalmaznak példákat. A
legkiemelkedőbb hangolt membranofon hangszer a timpáni vagy üstdob:
félgömbalakú fémüst, amelynek nyitott részére faabronccsal rögzített
bőr feszül. A hártya feszessége és ezzel a hangmagasság csavarok és
lábpedál segítségével módosítható. A zenekari timpáni a katonai
üstdobból származik, amely Európába valószínűleg a keresztesek útján
került. Manapság nem annyira a ritmus forrása, mint inkább a zene
hangszín- és hangsúly-világának gazdagítója. Párosával alkalmazzák,
tonikára és dominánsra hangolva.
A zenekar másik fő membranofon csoportja a különböző méretű,
kétmembrános, ugyancsak katonai eredetű henger alakú dobok családja.
Közülük a legnagyobb az egy puhafejű verővel ütött nagydob. A kisdob
alsó hártyájához húrokat erősítenek, amelyek a felső hártya megütésekor
csörgő hangot adnak. Olykor hasonló formájú, de különböző méretű
dobokat is alkalmaznak. A zenekarban rendszeresen alkalmazott legkisebb
membranofon hangszer a csörgődob (tamburin): kis fakeretének egyik
oldalán feszül bőr, magára az abroncsra fémlapocska-párokat erősítenek,
ütéssel, rázással, vagy hüvelykujjal dörzsölve szólaltatják meg.
Az idiofonok közül a réztányér (cintányér) különböző fajtái a
leggyakoribbak. A vékony fémből készült tányérok mérete a parányi
"ujj-tányéroktól" 60 cm vagy még nagyobb átmérőjű tányérokig terjed. A
zenekarban általában párosával használják - a játékos összeüti, majd
testéhez tartva némítja el. Alkalmazásának másik módja: állványra
függesztik és puhafejű verővel ütik.
További alapvető fémhangszerek a gongok és csőharangok. Ázsiában,
főképp Kínában, a gongok számtalan formában igen elterjedtek. A
zenekari gong befelé hajlított peremű felfüggesztett fémtányér,
puhafejű verővel ütik. Használatos még a gong tam-tam nevű típusa. A
csőharangok fémkeretre függesztett, fokozatosan növekedő acélcsövek,
amelyeket kis kalapáccsal ütnek meg.
A zenekar ütőhangszer-részlege gyakran bővül "hangszín"-hangszerekkel.
A két üreges ébenfa-kagylóból álló kasztanyett például - térdhez vagy
tenyérhez ütögetve - spanyol ízt kölcsönöz a zenének. A színhangszerek
lehetőségei végtelenek, a megszokottabb kereplőtől és üllőtől a
zeneszerző bármiféle saját leleményéig.
A csőharangok és a timpáni mellett számos további hangalkotó
ütőhangszerrel találkozunk. A harangjáték a kromatikus skála hangjaira
hangolt és billentyűszerűen elrendezett fémlapok sora. Kis
kalapácsokkal ütik, fényes, átható hangja az egész zenekart is
túlszárnyalja. A hasonló, de nagyobb, falapokból álló xilofon a
legkülönbözőbb formákban világszerte ismert. Ennek mélyebb hangú rokona
a marimba. További alkalmazott ütőhangszerek a lábcin, a pergődob, a
dél-amerikai maracas, valamint a vékony bélhúrra függesztett triangulum.